Amikor fel sem merülök mint gondolat, mint lehetőség. És a legfőbb érzelem ami a nevemhez társul, az a bűntudat.

A magam számára viszonylag egyszerűen és érthetően működöm, de másoknak ez néha komoly fejtörést okoz. Mondjuk nem zavar már, inkább csak a félreértéseket igyekszem elkerülni.

A magyar elkülöníti a szeretetet a szerelemtől és azt hiszem ez az én nagy gondom. Nekem ugyanis nincs akkora különbség a kettő között. Persze vehetjük úgy is, hogy a szerelemhez kell tartozzon vágy is. De igazság szerint valamilyen vágy megjelenik bennem minden mély kapcsolódásom iránt, csak ez inkább az intimitásra vonatkozik, nem annyira a szexualitásra.
Szép is az aszex spektrum. Tulajdonképp ad egy kontrollt is. Bár van benne egyfajta magány. Végülis mindegy valahol mire vágyik valaki, ha amúgy sem kapja meg. Mindenesetre a szex szerintem bosszantóbb. Frusztrálóbb. Így azt elcsendesítem.

Amúgy azért is, mert ebben rosszabbul esik a visszautasítás, még úgy is, hogy ez csak kamu, hiszen általában heterók. Nem is tudnának viszonozni. De ezért is vagyok képes jobban kontrollálni.
Van ennek értelme?
Kell legyen?

Sok dolog megy arra ki, hogy ne sérüljek. Ám van amivel inkább bántom magam, mint nem.

Máskor meg teret engedek a vágynak megspékelve egy kis érzelemmel, hogy legyen balansz.

Régen borzasztó érzés volt számomra, ha valaki kontrollálni tudta az érzelmeit. Elég ha a kimutatottakat, belül azt csinál velük amit akar. Piroska is ilyen, igazából Carmen is. Ez szerencsére elmúlt, mikor elkezdtem képes lenni rá, hogy megszabjam a megfelelő határokat magamnak is. Van, akivel kapcsolatban csak most kezd el feloldódni, ahogy többet megértettem az érzelmi működéséből. Neki nem adtam még nevet itt, amilyen ritkán írok, lehet nem is fogok. Mindenesetre nála egy megint másik verzió van, ami szintén bosszantott(?) egy darabig. Sokáig tartott rájönnöm, hogy közel olyan mélyen kötődik hozzám, mint én hozzá, csak teljesen máshogy éli meg. Nem is bosszantott, inkább bizonytalanság volt bennem vele kapcsolatban és nagyon féltem, hogy sérülök. De igen, ez is kezd elmúlni.

Most nem tudom pontosan milyen elvárásokkal kell szembenéznem holnap. Próbálok nem durván olvasni a sorok között és engedni némi nyitottságot.

Megérdemlem, hogy mások vállalják a velem kapcsolatos felelősséget.

Ebbe beletartozik, hogy időt tesznek félre nekem, hogy felvállalnak, hogy kimondják ami bennük van és számíthatok rájuk.

Alapvetően ez az egész tényleg a felelősség témája körül forog bő harminc éve. És ezt azzal kompenzálom, hogy másokért vállaltam a felelősséget olyan helyzetekben, amikhez semmi közöm nem volt. Nem voltam különb, csak az önállóságom miatt kompetensebb. Ami egy gyönyörű öngerjesztő folyamat.

Megérdemlem, hogy a szükségleteim megoldásokkal találkozzanak, nem racionális kifogásokkal.

Semmi sem tökéletes, de az erőfeszítés számít.

Megérdemlem, hogy szeresse a társaságomat aki fontos számomra.

Extra ha szívesen ér hozzám...

Megérdemlem, hogy határokat állítsanak velem szemben.

...és ne nekem kelljen egyrészről kitalálni mi a fasz van, másrészről hazaküldeni valakit, aki azt mondta hogy nincs sok ideje és amúgy is utálni fogja magát másnap ha sokáig kimarad. Magyarán...

Megérdemlem, hogy a másik vállalja a felelősséget saját magáért.

...és nem engem hibáztat érte.

Megérdemlem, hogy olyanok vegyenek körül, akik engem választanak.

Vajon el fog jönni az a pont, amikor olyanoktól vágyom dolgokra, akik képesek meg is adni azt? És úgy is döntenek, hogy megteszik persze.

Szép dolog elengedni az elvárásokat, de azt valaki elfelejtette mondani, hogy akkor elveszik az is, hogy vársz valamit. Hogy hiszel abban, hogy ami van, az valaha változni fog.

Az Univerzum úgy gondolta, hogy készen állok egy újabb megborulásra. Az igazság az, hogy sosem állok készen egy újabb megborulásra, csak mindig keresztülevickélek rajtuk valahogy. És aztán találok egy random egyensúlyt, ami vagy megmarad, vagy nem.

Általában azt mondják milyen nyugodt és összeszedett vagyok, milyen közvetlen. Persze. Vedd el a figyelmet, dobj be valahova ahol nem találom a helyem és ellepnek ismeretlen érzelmek amiket nem tudok hirtelen kizárni és íme, egy idegroncs. Jó, előtte még rázz fel egy trigger eseménnyel, hogy biztosra menjünk :D

 Fáradt vagyok. Nem tudom, hogy a sok érzelem, vagy egyszerűen fárasztó volt a nyár, vagy mert kevesebb figyelmet kapok, vagy mert alkalmazkodnom kell egy újabb szabályrendszerhez, amit amúgy nem is ismerek, vagy hogy borult a megszokott heti beosztásom VAGY ezek együttesen, de nincs az az alvásmennyiség ami elég, a kedv és motiváció hirtelen hűlt helyét találta.

Oh hát ez a depresszióóó!

Majd jobb lesz. Ez a helyzet, más úgysincs. Egyszercsak megérkezik majd egy megszokás és helyreáll a rend. Addig a három láb helyett kettőn imbolygunk egy kicsit. Ügyesek vagyunk már.

Csak olyan jó volna már egyszer nem a túlélésre játszani érzelmileg, hanem ha lenne egy kis laufom.

Vagy túl nagy kérés ez?

Úgy érzem kisebb identitásválságban vagyok. Mióta az eszemet tudom, a pénz központi kérdés volt, valahogy sosem volt belőle elég. Mindig kergettük a következő bevételt, hogy kitömködhessük vele a lyukakat. Az utóbbi közel 9 évet viszont azzal töltöttem, hogy ez végre ne így legyen, közös erőfeszítéseket tettünk, döntéseket hoztunk, terjeszkedtünk, 18-tól kezdve szinte megfeszültünk, és ennek meg is lett az eredménye. Persze rengeteget segített mikor tavaly eladtuk a házat. Úgy látom nyárra valóban utol is érjük magunkat. És most nem tudom mi van. Megszűnt a folyamatos stressz, ami évek óta hajt, kiégve bámulok ki a fejemből és nem értem mi történik bennem. Szeretem amit csinálok, de nincs benne úgy a lelkem.

Van egy téma, ami sok éve újra és újra felüti a fejét valamilyen formában. Szeretnék emberekkel foglalkozni bizonyos keretek között. Bölcsödés korom óta kísér ez a téma, bár közben millió formát öltött, amiből a boszorkányság és a természetgyógyászat csak egy-egy, valahogy mégis mind csak átmeneti otthont adott. Most újra ráleltem egy ilyen formára, nem tudom meddig marad, egyelőre látványosabb, mint az eddigiek, úgyhogy kicsivel több reményt fűzök hozzá, mint az utóbbi időben bármi máshoz, mert talán járható út és én sem gebedek bele, mindig többet adva magamból, mint ami valójában bennem van, remélve, hogy valaki vissza is ad. Bár kezdek elég jó lenni a határállításban és az elvárásaim kezelésében, valamint a szükségleteim kommunikálásában, ami eleve sokat segít ezen a témán. Mindenesetre jelen pillanatban láthatóan azon az úton járok, ami afelé visz, hogy a végén tai chi instruktorrá váljak és ez izgalmas. Meglátjuk.

Szinte biztos, hogy nem lesz saját gyerekem, de sokszor voltam már felnőtt testekbe zárt gyermekek szülője. Meghatározott keretek között szeretem is csinálni. Így is lehet nyomot hagyni a világban.

Egy ismerősöm kért tőlem egy élménybeszámolót Az Ügyről, úgyhogy gondoltam ha már írtam egy kisebb esszét, felteszem ide is, hogy megmaradjon.

A Soharóza Catwalk koncertjeinek lényege, hogy egy jelmeztervező, Nagy Fruzsina kosztümjeit egy téma (esetenként konkrét történet) keretein belül mutatják be a kórus tagjai, miközben énekelnek. Így született a Tabu, a Dalok a kamrából, Az Ügy és tavaly a Keleti Blokk. Én utóbbi kettőt láttam eddig, egyébként tudom ajánlani bármelyik darabjukat, persze kicsit szokatlan, de valahogy pont passzol az én furaságomhoz.

Az Ügy alaptörténete a magyar bürokrácia útvesztője, emberek sora, akik ügyes bajos dolgaikat igyekeznek elintézni (vagy kikerülni), többnyire sikertelenül. A teljesség igénye nélkül, tartozások csekknek öltözve, zajártalom tojásos dobozokkal, idősek banyatankkal, az öntelt BMW-s a rokikártyával, szülési szabadság ügyintézés, amiken keresztül átfogó képet kaphatunk emberi sorsokról, többnyire vicces, ám esetenként nyomasztó, de legalábbis mindenképp figyelemfelkeltő módon. Mindeközben vissza-visszatér az egyre vörösebb fiatalember, aki mindössze a lakcímét szeretné átírni, csak a két szomszédos ház két különböző kerületben található, így a siker mondhatni esélytelen, mindezt magyar népdalok dallamára írt frappáns szövegekkel adja elő Halas Dóra kórusa. Amikor azt gondolnánk, hogy a Telefonközpont szürrealitását már nem lehet felülmúlni (bár hogy mennyire minősül szürreálisnak az, amit minden néző átélt már hétköznapjaiban - ezt bizonyítja a teljes nézősereg kitörő nevetése a jelenet több pontján - az egy másik kérdés), a darabnak mégis sikerül olyan finálét nyújtani, ami ezt képes megtenni, majd le is zárja azt méltó módon.

Képek itt. (link)

És itt

Igyekeztem olyasmit írni, ami nem igazán spoileres, de mégis ad valami betekintést ebbe a zseniális műalkotásba. Remélem lesz még majd (hiszen ezt sosem tudni, bár mint kiderült Dórinak is ez a kedvence), addig pedig továbbra is szuggerálom a megvásárolható felvételt. Hátha. :)

Tegnap kibontott hajjal mentem színházba. Ez meglepő fordulat mert általában idegesít, meg nem is tetszik annyira, de tegnap ahogy a tükörbe néztem, megtetszett. Mondjuk mókás amilyen hullámos lett.

Aztán elkezdtem ténylegesen magamnak főzni. És rendet tartok a konyhában. Az átlaghoz képest kifejezetten hamar elmosogatok, pedig amúgy utálok mosogatni.