Úgy érzem kisebb identitásválságban vagyok. Mióta az eszemet tudom, a pénz központi kérdés volt, valahogy sosem volt belőle elég. Mindig kergettük a következő bevételt, hogy kitömködhessük vele a lyukakat. Az utóbbi közel 9 évet viszont azzal töltöttem, hogy ez végre ne így legyen, közös erőfeszítéseket tettünk, döntéseket hoztunk, terjeszkedtünk, 18-tól kezdve szinte megfeszültünk, és ennek meg is lett az eredménye. Persze rengeteget segített mikor tavaly eladtuk a házat. Úgy látom nyárra valóban utol is érjük magunkat. És most nem tudom mi van. Megszűnt a folyamatos stressz, ami évek óta hajt, kiégve bámulok ki a fejemből és nem értem mi történik bennem. Szeretem amit csinálok, de nincs benne úgy a lelkem.

Van egy téma, ami sok éve újra és újra felüti a fejét valamilyen formában. Szeretnék emberekkel foglalkozni bizonyos keretek között. Bölcsödés korom óta kísér ez a téma, bár közben millió formát öltött, amiből a boszorkányság és a természetgyógyászat csak egy-egy, valahogy mégis mind csak átmeneti otthont adott. Most újra ráleltem egy ilyen formára, nem tudom meddig marad, egyelőre látványosabb, mint az eddigiek, úgyhogy kicsivel több reményt fűzök hozzá, mint az utóbbi időben bármi máshoz, mert talán járható út és én sem gebedek bele, mindig többet adva magamból, mint ami valójában bennem van, remélve, hogy valaki vissza is ad. Bár kezdek elég jó lenni a határállításban és az elvárásaim kezelésében, valamint a szükségleteim kommunikálásában, ami eleve sokat segít ezen a témán. Mindenesetre jelen pillanatban láthatóan azon az úton járok, ami afelé visz, hogy a végén tai chi instruktorrá váljak és ez izgalmas. Meglátjuk.

Szinte biztos, hogy nem lesz saját gyerekem, de sokszor voltam már felnőtt testekbe zárt gyermekek szülője. Meghatározott keretek között szeretem is csinálni. Így is lehet nyomot hagyni a világban.