Megérdemlem, hogy mások vállalják a velem kapcsolatos felelősséget.

Ebbe beletartozik, hogy időt tesznek félre nekem, hogy felvállalnak, hogy kimondják ami bennük van és számíthatok rájuk.

Alapvetően ez az egész tényleg a felelősség témája körül forog bő harminc éve. És ezt azzal kompenzálom, hogy másokért vállaltam a felelősséget olyan helyzetekben, amikhez semmi közöm nem volt. Nem voltam különb, csak az önállóságom miatt kompetensebb. Ami egy gyönyörű öngerjesztő folyamat.

Megérdemlem, hogy a szükségleteim megoldásokkal találkozzanak, nem racionális kifogásokkal.

Semmi sem tökéletes, de az erőfeszítés számít.

Megérdemlem, hogy szeresse a társaságomat aki fontos számomra.

Extra ha szívesen ér hozzám...

Megérdemlem, hogy határokat állítsanak velem szemben.

...és ne nekem kelljen egyrészről kitalálni mi a fasz van, másrészről hazaküldeni valakit, aki azt mondta hogy nincs sok ideje és amúgy is utálni fogja magát másnap ha sokáig kimarad. Magyarán...

Megérdemlem, hogy a másik vállalja a felelősséget saját magáért.

...és nem engem hibáztat érte.

Megérdemlem, hogy olyanok vegyenek körül, akik engem választanak.

Vajon el fog jönni az a pont, amikor olyanoktól vágyom dolgokra, akik képesek meg is adni azt? És úgy is döntenek, hogy megteszik persze.

Szép dolog elengedni az elvárásokat, de azt valaki elfelejtette mondani, hogy akkor elveszik az is, hogy vársz valamit. Hogy hiszel abban, hogy ami van, az valaha változni fog.

Az Univerzum úgy gondolta, hogy készen állok egy újabb megborulásra. Az igazság az, hogy sosem állok készen egy újabb megborulásra, csak mindig keresztülevickélek rajtuk valahogy. És aztán találok egy random egyensúlyt, ami vagy megmarad, vagy nem.

Általában azt mondják milyen nyugodt és összeszedett vagyok, milyen közvetlen. Persze. Vedd el a figyelmet, dobj be valahova ahol nem találom a helyem és ellepnek ismeretlen érzelmek amiket nem tudok hirtelen kizárni és íme, egy idegroncs. Jó, előtte még rázz fel egy trigger eseménnyel, hogy biztosra menjünk :D

 Fáradt vagyok. Nem tudom, hogy a sok érzelem, vagy egyszerűen fárasztó volt a nyár, vagy mert kevesebb figyelmet kapok, vagy mert alkalmazkodnom kell egy újabb szabályrendszerhez, amit amúgy nem is ismerek, vagy hogy borult a megszokott heti beosztásom VAGY ezek együttesen, de nincs az az alvásmennyiség ami elég, a kedv és motiváció hirtelen hűlt helyét találta.

Oh hát ez a depresszióóó!

Majd jobb lesz. Ez a helyzet, más úgysincs. Egyszercsak megérkezik majd egy megszokás és helyreáll a rend. Addig a három láb helyett kettőn imbolygunk egy kicsit. Ügyesek vagyunk már.

Csak olyan jó volna már egyszer nem a túlélésre játszani érzelmileg, hanem ha lenne egy kis laufom.

Vagy túl nagy kérés ez?

Úgy érzem kisebb identitásválságban vagyok. Mióta az eszemet tudom, a pénz központi kérdés volt, valahogy sosem volt belőle elég. Mindig kergettük a következő bevételt, hogy kitömködhessük vele a lyukakat. Az utóbbi közel 9 évet viszont azzal töltöttem, hogy ez végre ne így legyen, közös erőfeszítéseket tettünk, döntéseket hoztunk, terjeszkedtünk, 18-tól kezdve szinte megfeszültünk, és ennek meg is lett az eredménye. Persze rengeteget segített mikor tavaly eladtuk a házat. Úgy látom nyárra valóban utol is érjük magunkat. És most nem tudom mi van. Megszűnt a folyamatos stressz, ami évek óta hajt, kiégve bámulok ki a fejemből és nem értem mi történik bennem. Szeretem amit csinálok, de nincs benne úgy a lelkem.

Van egy téma, ami sok éve újra és újra felüti a fejét valamilyen formában. Szeretnék emberekkel foglalkozni bizonyos keretek között. Bölcsödés korom óta kísér ez a téma, bár közben millió formát öltött, amiből a boszorkányság és a természetgyógyászat csak egy-egy, valahogy mégis mind csak átmeneti otthont adott. Most újra ráleltem egy ilyen formára, nem tudom meddig marad, egyelőre látványosabb, mint az eddigiek, úgyhogy kicsivel több reményt fűzök hozzá, mint az utóbbi időben bármi máshoz, mert talán járható út és én sem gebedek bele, mindig többet adva magamból, mint ami valójában bennem van, remélve, hogy valaki vissza is ad. Bár kezdek elég jó lenni a határállításban és az elvárásaim kezelésében, valamint a szükségleteim kommunikálásában, ami eleve sokat segít ezen a témán. Mindenesetre jelen pillanatban láthatóan azon az úton járok, ami afelé visz, hogy a végén tai chi instruktorrá váljak és ez izgalmas. Meglátjuk.

Szinte biztos, hogy nem lesz saját gyerekem, de sokszor voltam már felnőtt testekbe zárt gyermekek szülője. Meghatározott keretek között szeretem is csinálni. Így is lehet nyomot hagyni a világban.

Egy ismerősöm kért tőlem egy élménybeszámolót Az Ügyről, úgyhogy gondoltam ha már írtam egy kisebb esszét, felteszem ide is, hogy megmaradjon.

A Soharóza Catwalk koncertjeinek lényege, hogy egy jelmeztervező, Nagy Fruzsina kosztümjeit egy téma (esetenként konkrét történet) keretein belül mutatják be a kórus tagjai, miközben énekelnek. Így született a Tabu, a Dalok a kamrából, Az Ügy és tavaly a Keleti Blokk. Én utóbbi kettőt láttam eddig, egyébként tudom ajánlani bármelyik darabjukat, persze kicsit szokatlan, de valahogy pont passzol az én furaságomhoz.

Az Ügy alaptörténete a magyar bürokrácia útvesztője, emberek sora, akik ügyes bajos dolgaikat igyekeznek elintézni (vagy kikerülni), többnyire sikertelenül. A teljesség igénye nélkül, tartozások csekknek öltözve, zajártalom tojásos dobozokkal, idősek banyatankkal, az öntelt BMW-s a rokikártyával, szülési szabadság ügyintézés, amiken keresztül átfogó képet kaphatunk emberi sorsokról, többnyire vicces, ám esetenként nyomasztó, de legalábbis mindenképp figyelemfelkeltő módon. Mindeközben vissza-visszatér az egyre vörösebb fiatalember, aki mindössze a lakcímét szeretné átírni, csak a két szomszédos ház két különböző kerületben található, így a siker mondhatni esélytelen, mindezt magyar népdalok dallamára írt frappáns szövegekkel adja elő Halas Dóra kórusa. Amikor azt gondolnánk, hogy a Telefonközpont szürrealitását már nem lehet felülmúlni (bár hogy mennyire minősül szürreálisnak az, amit minden néző átélt már hétköznapjaiban - ezt bizonyítja a teljes nézősereg kitörő nevetése a jelenet több pontján - az egy másik kérdés), a darabnak mégis sikerül olyan finálét nyújtani, ami ezt képes megtenni, majd le is zárja azt méltó módon.

Képek itt. (link)

És itt

Igyekeztem olyasmit írni, ami nem igazán spoileres, de mégis ad valami betekintést ebbe a zseniális műalkotásba. Remélem lesz még majd (hiszen ezt sosem tudni, bár mint kiderült Dórinak is ez a kedvence), addig pedig továbbra is szuggerálom a megvásárolható felvételt. Hátha. :)

Tegnap kibontott hajjal mentem színházba. Ez meglepő fordulat mert általában idegesít, meg nem is tetszik annyira, de tegnap ahogy a tükörbe néztem, megtetszett. Mondjuk mókás amilyen hullámos lett.

Aztán elkezdtem ténylegesen magamnak főzni. És rendet tartok a konyhában. Az átlaghoz képest kifejezetten hamar elmosogatok, pedig amúgy utálok mosogatni.

Jég és Tűz. Örök ellentétek. Egyik kioltja a másikat, a másik elpárologtatja az egyiket. Bennem viszont mindkettő megvan. Egyik nélkül sem tudok létezni.

A Skandináv mitológiában a Niflheim világából csordogáló jég folyó és Muspelheim lávájának találkozásából született az Élet. A két világot a Ginnungagap választja el, abban rejlik a Teremtő Bölcsesség. Egyesek szerint ez Mimir Kútja. A Semmi lehet a Minden forrása, de előbb célt kell adni a gondolatnak, különben formátlan marad.

Először volt a félelem. Aztán a fájdalom. Aztán volt némi harag. Most üresség van. Dermedtség. Isza. Jégbe zárva. Állok egy hatalmas csarnokban és nincs visszhang mikor kiáltok.

Kicsit olyan, mintha egy gyászfolyamat lenne. Lehet az is. Nem érzem. Nem érzek igazából semmit. Nem csoda, hogy jobb a dráma, hiszen akkor legalább valami van.

Mintha magamnak se kellenék. És amikor toxikusan kapcsolódom, erre erősítek rá. De hogyan kelljek magamnak?