Egyszerűen átölel a byroni spleen. Van amikor kicsit kevésbé, van amikor jobban, társaságfüggő is, meg aztán házon kívül kevésbé jön ez ki. Talán.

Carmen megint rádöbbentett valamire. Ez mindig vicces, mikor gyakorlatilag csak visszamondja amit mondtam, csak ő hamarabb tudja értelmezni, mint ahogy én a mondat után. Ezért szeretem leírni a dolgokat amúgy aztán visszaolvasni őket.

Anyway. A lényeg, hogy a probléma nálam is az apámhoz való érzelmi kötődésemben van. Hogy egy olyan embert szerettem volna, hogy engem válasszon aki sokfelé (de a lényeg, hogy másfelé) tartozik megfeleléssel és nem én vagyok a prioritása. Ez így biztosan nem fog bekövetkezni. Az a nagy kérdés, hogy el tudok-e ettől tekinteni, vagy egyáltalán mennyire? És olyan embert kinézni, akinek eleve én vagyok a prioritási sorrendje elején és nem szakad háromfelé.

Azt hiszem örök igazság marad, hogy az emberek a legkönnyebben a traumák mentén tudnak kapcsolódni. Lehet ezt már írtam is itt valahol. Ami viszont újdonság, hogy lehet ennek egyszerű oka az, hogy az emberek vágynak arra, hogy megértsék őket. Haszna pedig, hogy így nagyobb eséllyel találnak valakit, akitől tanulhatnak arra vonatkozóan, hogy mit csináljanak a saját traumájukkal.

Az mondjuk érdekelne, hogy a semmiből hogy éreznek rá a másikra, tekintve, hogy ez általában jóval később derül ki.

Samhain mindig más. Ezen a napon még tavaly is csináltam valamit, pedig már érezhetően ki voltam fáradva. Meglátjuk persze, hogy lesz-e foganatja, de a fejfájásom indikálja, hogy mindenképp történt valami.

Biztosan ki fog alakulni valami új rutin, de addig is egy limboban létezem a dolog kapcsán. Jelen pillanatban azt sem tudom érdemes-e megbeszélni. Persze biztos, vagy legalábbis kommunikálni, hogy megtörtént és hogy így nem tudom mi van. Vagy mi lesz. Hogy hogyan tovább. De ahhoz is legalább alkalom kell, ami azóta nem volt. És csinálni se feltétlen egyszerű.

Ilyen amúgy néha van. Aztán utólag mindig megnyugtatom magam, hogy az első érzelmi reakció mindig ösztönös, csak tudnom kell nem hallgatni rá. Talán egy idő után halkabb lesz. Igazából már most sem olyan ordító mint akár pár hónapja. Aztán a belső Felnőtt és Szülő megbeszélték a Gyerekkel a dolgot. Meglepően megértő tudok lenni, ha akarok, úgy tűnik már magammal is. És ami szintén nem elhanyagolható, a múltbéli önmagammal is. Több szempontból.

Életemben talán először érzem azt, hogy a most körülöttem lévő emberek megérdemelnék a legjobb oldalam és úgy érzem nagyjából a legrosszabbat tudom csak adni, nyújtani.

De ez nem igaz. Most először tényleg az igaz valóságomat adom, elvárások nélkül, megmutatva a saját sebezhetőségemet. És ez hihetetlenül megrémít és a régi gondolataim szeretnék, ha kompenzálni tudnék, ha biztosra mennénk. Hogy ne utasítsanak el.

Ne félj... Nem lesz semmi baj.

"És nem érzem úgy, hogy sok vidám pillanattal fog járni feltétlen."

Ez a rész gyorsabban bejött, mint gondoltam. Ez az a pillanat, amikor nem állhatok meg. Amikor baleset után hamar be kell ülni a kormány elé és menni tovább. Igen, sérültem, igen, kommunikáltam (büszke vagyok rád, Faniel, tudom, hogy ez sem volt könnyű) bár nem rögtön mert se időm se megfelelő hangulatom nem volt hozzá ott helyben. És nem győztek tőlem bocsánatot kérni. Ha úgy vesszük, félsiker.

Nightwish - Dead Boy's Poem (link)

Nincs több szégyen, se nekem, se neked
Sajnálom

Csendből születve, a csenddel tele
A világ legszebb koncertje
Amiért élni lehet, vagy meghalni
Szívemnek tán otthonra lelni

Dalold, mi bennszakad
Felejtsd, mi bennakad
Siess a szép szemekbe beleveszni
Verseim közt járva, a hervadó zene
Szerelmeslevelem az égnek

Ne kívánj egy jobb világot
Az a darab már megíratott
Kívánságok dallamba írva
Talán az éj majd megadja

Írtam az árnynak, írtam a szűznek
Az éden szépéért életem is adtam
Lett királyságom, majd bölcseletem
Istenné mégsem válhattam

Ne kívánj egy jobb világot
Az a darab már megíratott
Kívánságok dallamba írva
Talán az éj majd megadja

"Ha olvasod ezt a sort, ne a kézre gondolj, ami írta
Csak a versre emlékezz, a bárd fájdalma könnyek nélkül
Hisz én adtam neki az erejét, és már csak ebben vagyok jó
Szerető otthon, az anya öle, esély az örökkévalóságra
Ha vágynak rád, az borzongatóbb, mint hittem volna
A zongora édes hangján szólal meg az életem"

"Taníts szenvedélyt, mert félek nekem már nincs
Mutass szeretetet, öleld az elhagyottat
Bár többet adhattam volna azoknak, akik szeretnek
Sajnálom
Az idő tudja (keserű a búcsúja)
Nincs több szégyen, se nekem, se neked
És Te... Bár ne szeretnélek többé..."

Magányos lélek
Habokba tér meg
Magányos lélek
Habokba tér meg

"Bár többet adhattam volna azoknak, akik szeretnek
Az idő tudja"

Magányos lélek
Habokba tér meg
Magányos lélek
Habokba tér meg

Felnőtt énben kicsit más megélni az ürességet, mint Gyermeki énben. A Gyermeki én hiányállapotként észleli, amit tölteni kell, értelemszerűen kívülről, hiszen belülről nincs miből. De így Felnőtt énből nézve valahogy más. Mintha egy nullállapot lenne, se nem jó, se nem rossz, csak van.

A vágyat érzem, hogy jó lenne, ha ezt elfoglalná egy valami. De lehet, hogy ez is csak megszokás. Ilyenkor általában elnyomni szoktam a ragaszkodást és a szorongást de mintha nem lenne olyan erőteljes mint lenni szokott. Mintha látnék esélyt arra, hogy a jövőben egy-egy napot vagy élményt önmagában tudjak majd megélni és nem annak függvényében, hogy a jövőben mennyi kilátásom lesz rá.